Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az előzetest látva először nem is akartam megnézni ezt a filmet, mégpedig a már a beharangozásban fel-feltűnő faun és más, nem éppen emberszerű lények miatt: nem szeretem ugyanis a sci-fit. Aztán mégis elmentem, s a látottak hamar más (jobb) belátásra térítettek. Nemcsak én voltam elragadtatva a filmtől, A faun labirintusa nyerte el idén a legjobb operatőrnek, sminkesnek és látványtervnek járó Oscar-díjat, és több más díjat és jelölést is.
Két olyan világ találkozott, amelyek máskülönben nemigen fonódhattak volna (szerencsésebben) egybe. Hiszen hogyan is férhetne meg egymás mellett a második világháború partizánokkal harcoló fasiszta rendszerének hadseregparancsnoka és a mesék álmaiban élő nevelt lánya – feltételezhetően e világ réges-régen eltűnt hercegnője? Az igazi áldozat vélhetően mégis Carmen, Ofélia terhes édesanyja, aki Vidal kapitány mellett akarja lánya jövőjét biztosítani. Őrlődik lánya és új férje között – s nagy árat fizet érte. Ofélia a valóság elől tündértörténetekbe menekül, mígnem egyszerre úgy látszik, e kegyetlen világból átléphet – egy másikba. Kérdés azonban, az eltelt idők során lelke mennyit vesztett földöntúliságából és vált valódi emberré? Kiáll(hat)ja-e a próbákat, melyek hercegnőségét bizonyít(hat)ják? Majdhogynem tipikus tündérmese – lehetne, ha közben nem dúlna körülötte elkeseredett harc: hiába menti meg az élőlények békéjét jelképező világfát, a partizánok egyre csak fogyatkoznak véreskezű pótapja pusztító tevékenysége folytán.
Majdnem azt hittem, ismerem a történet befejezését. Csalódnom kellett, bár ez cseppet sem volt ellenemre. Sőt, bizonyos tekintetben még szabadon is szárnyalhatott képzeletem, és olyan befejezést találhattam ki, amely éppen a kedvemre volt. Mosolyogva léptem ki a moziból az éjszakai utcák labirintusába…

 

A faun labirintusa. Rendezte: Guillermo del Torro. Színes, feliratos amerikai-spanyol-mexikói fantasy, 119 perc.