2020. november 25., szerda English version
Archívum  --  2007  --  2. szám - 2007. február 12.  --  Kultúra
Éppen 100 esztendeje, 1907. január 18-án született Ferencsik János, a 20. század egyik legjelentősebb karmestere. Úgy mondják, ő az utolsó mester, aki elődeinek nagy tradícióit ismerte és őrizte.
Ferencsik János a Nemzeti Zenedében tanult zeneszerzést Lajtha Lászlónál, vezénylést pedig Fleischer Antalnál. 1927-ben végzett a Nemzeti Zenedében, s még abban az évben a Magyar Állami Operaház fizetés nélküli korrepetitorává, három évvel később pedig karmesterévé nevezték ki. 1930–31-ben a Bayreuthi Fesztivál zenei asszisztense, 1948–50-ben és 1964-ben a bécsi opera vendégkarmestere volt. 1932-től hangversenyezett a Székesfővárosi Zenekarral; több mint hétszázszor dirigálta e zenekart, illetve utódját, az Állami Hangversenyzenekart.
A nyilas uralom alatt nem nyúlt a karmesteri pálcához. 1950-ben minden összeköttetése megszakadt a Nyugattal. 1957-ben léphette át újra az országhatárt. 1984-ben bekövetkező haláláig szinte az összes földrészen megfordult, ugyanakkor – rövid szünetektől eltekintve – egész életét Budapesten élte le. Ezért is mondhatta róla Petrovics Emil Kossuth-díjas zeneszerző, hogy „a zeneélet legnagyobb itthon maradt karmestere Atlaszként, rendületlenül hordozta vállán a kis fizetésből élő zenekarok, szólisták, énekesek gondjait, tekintélyével mindig a zene és a művészet érdekeiért küzdött, nem alkudott meg, és közben mindig úriemberként viselkedett”. A kétszeres Kossuth-díjas, Bartók–Pásztory-díjas, érdemes és kiváló művész halálának századik évfordulója alkalmából kiállítás nyílt az operaház aulájában, amely dokumentumokkal és fotókkal mutatja be Ferencsik János pályáját.
N. Á. L.
Bezár