Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– A Rotary-díj áta­dó­ját a te­le­ví­zió is köz­ve­tí­tet­te. Mint­ha za­var­ban lett vol­na.
– Min­dig za­var­ba jö­vök, ha dí­jat ka­pok, vagy ha ki­tün­tet­nek, és mi­vel pa­nasz­ra nin­csen okom, elég sok­szor jöt­tem za­var­ba az utób­bi idő­ben. De egy díj nem csak azt je­len­ti, hogy elé­ge­det­tek ve­led. A díj­jal együtt jár va­la­mi fur­csa és kü­lö­nös fé­le­lem, ami ki­csit olyan, mint ami­lyen a szí­né­szek­nek le­het egy pre­mi­er. Mi­lyen jó dol­goz­ni egy da­ra­bon ad­dig, amíg bár­mi tör­tén­het! És a pre­mi­er után már nem an­­nyi­ra tör­tén­het­nek új dol­gok. A lát­ha­tó za­vart­ság­nak per­sze az ijedt­sé­gen kí­vül le­he­tett az öröm is az oka, en­gem ez a díj meg­tisz­telt, mert szak­mai jel­le­ge van, ti­tok­ban tar­tott ne­ves iro­dal­má­rok ad­ják.

Darvasi László: meg fogom találni a 20. századot is. Fo­tó: S. Cs.

– A Grec­só Krisz­ti­án­nal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sen azt mond­ta, hogy a re­gényt az is kü­lön­böz­te­ti meg a tár­cá­tól, hogy a re­gény ese­té­ben min­dig ki kell ta­lál­ni egy nyel­vet, ám a tár­cá­nál mű­köd­het a ru­tin is. Va­jon mi­ért van ez?
– A tár­cá­nál van ol­va­só, van kül­vi­lág, van ref­lek­tá­lás er­re a kül­vi­lág­ra. A tár­cá­nál le­het tud­ni, mi­lyen hely­re van ír­va, kit akar meg­szó­lí­ta­ni. A re­gény ese­té­ben ez nincs így. A re­gény vi­szont – vagy egy ál­ta­lam ide­á­lis­nak gon­dolt re­gény – is­me­ret­len és üres te­re­pen mo­zog. Nin­csen ol­va­só­ja, nin­csen te­kin­te­te ki­fe­lé. Min­dent ki le­het ta­lál­ni egy re­gén­­nyel kap­cso­lat­ban, egy kort, a ví­zi­ó­kat, a po­li­ti­kai és a köl­tői mon­da­ni­va­lót, de ami a leg­ne­he­zebb, az min­dig a nyelv, az ugyan­is sa­ját ma­gát ta­lál­ja ki. A nyelv so­se megy kön­­nyen a ví­zi­ó­hoz.
– A tár­cá­nál ez mi­ért köny­­nyebb?
– Ott na­gyobb a tét van a va­ló­ság­nak szó­ló kis vil­la­ná­son, amit a tár­cá­nak min­den eset­ben ab­szol­vál­nia kell, mert a tár­ca nem kí­sér­le­tez, az adott tu­dás­ra épít, ele­ve egy kö­zös­sé­gi tér­be lép be. A re­gény ese­té­ben is fel le­het hasz­nál­ni a tu­dás is­mert pa­nel­je­it, ami fel­té­te­lez egy kul­tu­rá­lis te­ret, de en­nek az ered­mé­nye va­la­hogy min­dig két­sé­ge­sebb a re­gény ter­mé­sze­te mi­att.
– Nem le­het, hogy emi­att ne­he­zebb – ha ne­he­zebb – a má­ról vagy a kö­zel­múlt­ról ír­ni egy re­gény­ben?
– Ez írói al­kat kér­dé­se is. De én ír­tam há­bo­rús no­vel­lá­kat a Bal­kán­ról, van jó né­hány ma­gyar no­vel­lám is. Le­het, hogy egy-két éven be­lül el­ké­szül egy erő­tel­je­sebb, a mai vi­szo­nyok­ra ref­lek­tá­ló no­vel­lás­kö­tet is; nem lesz üdí­tő könyv. A bal­ká­ni há­bo­rú meg­írá­sa szá­mom­ra azért volt le­he­tő­ség, mert szél­ső­sé­gek kap­cso­lód­tak ben­ne ös­­sze: mo­dern fegy­ve­rek­kel ví­vott tör­zsi há­bo­rú volt. Az pe­dig, amit én író­i­lag tu­dok, az a szél­ső­sé­gek­nek a pá­ro­sí­tá­sa. Ezért él­vez­tem pél­dá­ul a Vi­rág­za­bá­lók­ban a ci­gány hő­se­im tör­té­ne­te­it. De én meg fo­gom ta­lál­ni ezt a hu­sza­dik szá­za­dot is. Egye­dül­ál­ló szá­zad, tény­leg. Még egy ilyet!
– És egy­re tá­vo­labb is van.
– A múlt­kor ta­lál­koz­tam egy né­ni­vel, ír­tam is ró­la, '39-ben me­ne­kült ki a fi­á­val Bécs­ből Ame­ri­ká­ba. A fi­á­ból ké­sőbb pro­fes­­szor lett, a né­ni most kö­rül­be­lül száz­éves, tud ma­gya­rul, és imád­ja a ma­gyar nó­tá­kat. Egy széder es­tét töl­töt­tünk ná­la, ami­kor azt mond­ta: ide fi­gyel­je­tek, gye­re­kek, én két­szer vol­tam Ber­lin­ben, egy­szer 1920-ban, egy­szer meg 2003-ban. Szó­val nincs olyan mes­­sze az a hu­sza­dik szá­zad.
– Hol­nap kez­dő­dik a Vi­rág­za­bá­ló­kat ol­va­só kon­fe­ren­cia. El­jön?
– Én za­var­ban va­gyok et­től, ta­lán nem is fo­gok fel­tűn­ni az elő­adá­so­kon. Ez már egy má­sik tör­té­net, ami­re a ma­gam mód­ján per­sze kí­ván­csi va­gyok, el is fo­gom ol­vas­ni a szö­ve­ge­ket, de ar­ra, hogy én itt pá­vás­kod­jak, sem­mi szük­ség nin­csen. Per­sze a kon­fe­ren­cia nagy meg­tisz­tel­te­tés, a Vi­rág­za­bá­lók ne­vé­ben kö­szö­nöm. En­nek a re­gény­nek meg an­­nyi­fé­le tit­ka van, hogy sok eset­ben ma­gam is meg­döb­be­nek. De hát én ma­gam is akar­tam ezt.

Turi Tí­mea