Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ar­ra a kér­dés­re, hogy mi­ért ezt a tör­té­ne­tet ze­né­sí­tet­te meg, Tobias Pick­er el­mond­ta, hogy egy­sze­rű­en nem volt más vá­lasz­tá­sa, an­­nyi­ra meg­érin­tet­te őt, s sze­rin­te min­den­ki más­ra is ko­moly ha­tás­sal le­het, hi­szen ezek akár va­lós ese­mé­nyek is le­het­nek. Al­föl­di Ró­bert eh­hez még hoz­zá­tet­te, hogy min­den ilyen tör­té­net mé­lyén na­gyon erős a szen­ve­dély, és az Emme­line-ben is a sze­rep­lők kö­zött szo­ros a kö­tő­dés, amit rá­adá­sul úgy tud be­mu­tat­ni a mű, hogy egyet­len sze­rep­lő fe­lett sem ítél­ke­zik.

Michael Capasso és Alföldi Róbert. Fo­tó: Segesvári Csaba

Az opera tör­té­ne­te rö­vi­den annyi, hogy Emme­line szin­te még gyer­mek­ként csa­lád­ja meg­men­té­sé­ért nagy­nén­je un­szo­lá­sá­ra kény­te­len el­men­ni dol­goz­ni egy gyár­ba, ahol az­tán el­csá­bít­ja őt az igaz­ga­tó lá­nyá­nak a fér­je. Emme­line te­her­be esik, ott kell hagy­nia a mun­ká­ját, nagy­nén­jé­vel ma­rad, majd gyer­me­ke szü­le­té­se­kor az as­­szony el­ve­szi Emme­line-től a ki­csit, így ő még azt sem tud­ja, fi­út vagy lányt ho­zott a vi­lág­ra. El­te­lik húsz év, Emme­line ott­hon él szü­le­i­vel, pró­bál­ja meg­ta­lál­ni el­ve­szett gyer­me­két, és ter­mé­sze­te­sen sor­ra uta­sít­ja el a ké­rő­ket, míg­nem egy na­pon egy fi­a­tal mun­kás fér­fi ér­ke­zik a ház­hoz. Emme­line és az is­me­ret­len nem­so­ká­ra egy­más­ba sze­ret­nek, ös­­sze­há­za­sod­nak, majd egy csa­lá­di ha­lál­eset foly­tán a rég nem lá­tott nagy­né­ni is ha­za­lá­to­gat. Az iga­zi tra­gé­dia csak ek­kor kez­dő­dik, ugyan­is a nagy­né­ni fel­fe­de­zi, hogy Emme­line fér­je nem más, mint a sa­ját fia. Ezek után a sze­re­lem ter­mé­sze­te­sen nem ma­rad­hat sze­re­lem töb­bé, és a férj­jé vált fiú­gyer­mek is el­me­ne­kül. Emme­line-nek pe­dig nem ma­rad más már, csak a vá­ra­ko­zás, hogy sze­re­tett fia egy­szer ta­lán ha­za­tér.
Az ope­ra mai hely­ze­té­ről be­szél­get­ve Tobias Pick­er el­mond­ta, hogy sze­rin­te ma­ga a mű­faj már nem an­­nyi­ra je­len­tős, mint mond­juk Puc­ci­ni ide­jé­ben volt. Ezt a ha­nyat­lást ő a mo­zi meg­je­le­né­sé­nek tu­laj­do­nít­ja, il­let­ve an­nak, hogy ma már mo­zik­ban is ve­tí­te­nek élő ope­raköz­ve­tí­té­se­ket. Mind­eb­ből pe­dig azt a konk­lú­zi­ót von­ta le, hogy iga­zá­ból az em­be­rek lát­nak ope­rát, csak a gond az ez­zel, hogy rossz hely­re men­nek, mi­vel az élő elő­adás él­mé­nyét egy mo­zis köz­ve­tí­tés nem múl­hat­ja felül.
A da­rab ren­de­ző­je, Al­föl­di Ró­bert el­mond­ta, hogy olyan szem­pont­ból sok­kal jobb volt visz­­szamen­ni New York­ba dol­goz­ni, mert ilyen­kor az em­ber új­ra ba­rá­tokkal ta­lál­ko­zik, ugyan­ak­kor a fel­adat ne­héz­sé­gét is ez ad­ja.
Michael Capas­so, a Dicapo Ope­ra­ház igaz­ga­tó­ja pe­dig ma­gá­ról a New York-i szín­ház­ról me­sélt ér­de­kes­sé­ge­ket. ő ma­ga a kor­társ és Puc­ci­ni-ope­rák iránt is egy­aránt ra­jong, sőt vall­ja, hogy Puc­ci­ni igen­is kor­társ al­ko­tó­nak te­kint­he­tő. Az ő ope­ra­há­zuk az egyet­len, ahol Puc­ci­ni ös­­szes mű­vét szín­pad­ra ál­lít­ják, bár ezt ere­de­ti­leg nem így ter­vez­ték, ha­nem a kö­zön­ség becsábítása mi­att vá­lasz­tot­tak Puc­ci­ni-ope­rát. Ezen­kí­vül az igaz­ga­tó azt is el­mond­ta, hogy a fesz­ti­vá­lon részt ve­vő szín­há­zak kö­zül ők az egyet­len tár­su­lat, mely­nek elő kell te­rem­te­ni a pénzt ah­hoz, hogy a fesz­ti­vá­lon részt ve­hes­se­n, a töb­bi fellépőnél ez nem így van.
A ta­va­lyi fesz­ti­vá­lon a Dicapo Ope­ra The­atre vi­het­te el a leg­jobb elő­adás­nak já­ró kö­zön­ség­dí­jat a Sale­mi bo­szor­ká­nyo­kért. Idén pe­dig szin­tén köt­he­tő hoz­zá­juk nyer­tes, mi­vel az Emme­line cím­sze­rep­ét ének­lő Kristin Samp­son a leg­jobb női elő­adó dí­ját vi­het­te ha­za. Az eb­ben és David Alagna: Egy ha­lál­ra­ítélt utol­só nap­ja cí­mű elő­adás­ban is ver­seny­sze­re­pet ének­lő Nyá­ri Zol­tán kap­ta a leg­jobb fér­fi elő­adó­nak já­ró dí­jat, va­la­mint a kö­zön­ség is őt sza­vaz­ta a leg­jobb éne­kes­nek.

Petró Ju­li­an­na