Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A dip­lo­ma fel­té­te­lé­ül sza­bott nyelv­vizs­ga-kö­ve­tel­ményt an­nak ide­jén az­zal a cél­lal ve­zet­ték be, hogy a tör­vény ere­jé­vel ja­vít­sa­nak a ma­gyar em­be­rek nyelv­tu­dá­sán. Egy­elő­re nem sok si­ker­rel, mert ugyan az 1980-as évek­hez ké­pest meg­há­rom­szo­ro­zó­dott az ide­gen nyel­vet be­szé­lők ará­nya, de ösz­­szes­sé­gé­ben le­súj­tó ké­pet ka­punk, ha a tel­jes la­kos­ság nyelv­tu­dá­sát ele­mez­zük. Ez év szep­tem­ber 24-én szá­molt be az mfor.hu egy meg­ren­dí­tő sta­tisz­ti­kai adat­sor­ról.

A nyelvtudás nem csak a kommunikáció, az ismeretszerzés szempontjából is meghatározó.

Az Eurostat, az EU sta­tisz­ti­kai hi­va­ta­la 27 tag­ál­lam plusz Tö­rök­or­szág 25–64 év kö­zöt­ti pol­gá­ra­it kér­dez­te ön­be­val­lá­sos ala­pon nyelv­tu­dá­suk­ról. A ma­gya­rok je­len­tős há­nya­dá­nak, egész pon­to­san 74,8 szá­za­lé­ká­nak sem­mi­lyen ide­gen­nyelv-is­me­re­te nin­csen, szem­ben az EU-polgárok két­har­ma­dá­val, akik meg tud­nak szó­lal­ni va­la­mi­lyen ide­gen nyel­ven. Az elem­zés­ből ki­de­rül, hogy a ma­gyar fel­nőt­tek csu­pán hat szá­za­lé­ka ál­lít­ja: na­gyon jól be­szél leg­alább egy ide­gen nyel­vet, hét szá­za­lék nyi­lat­ko­zott úgy, hogy jó a sa­ját ide­gen­nyelv-tu­dá­sa, míg 12 szá­za­lék csak alap­szin­tű­nek be­csül­te azt. A ku­ta­tás­ból egy­ér­tel­mű­en lát­szik, hogy a kö­zös­sé­gen be­lül ez az egyik leg­ros­­szabb ér­ték Ro­má­nia 75, il­let­ve Tö­rök­or­szág 75,5 szá­za­lé­kos mu­ta­tó­ja után, szem­ben pél­dá­ul olyan ered­mé­nyek­kel, mint Svéd­or­szág vagy Nor­vé­gia ered­mé­nye, ahol öt, il­let­ve négy szá­za­lék az egyet­len ide­gen nyel­vet sem be­szé­lő em­be­rek ará­nya. Ma­gya­ráz­kod­ha­tunk az­zal, hogy az ola­szok­nak, spa­nyo­lok­nak kön­­nyű meg­ta­nul­ni egy má­sik neo­la­tin nyel­vet, vagy eset­leg az­zal, hogy még min­dig a po­kol­ba kí­vánt orosz­ok­ta­tás érez­te­ti ha­tá­sát, de ez csak na­gyon át­lát­szó ta­ka­ró. A sza­bad nyelv­vá­lasz­tás 21 éve lé­pett élet­be a köz­ok­ta­tás­ban, te­hát több ge­ne­rá­ció él­he­tett vol­na a nyelv­ok­ta­tás le­he­tő­sé­gé­vel, és ott van­nak a szin­tén szi­get­sze­rű­en ma­gá­nyos nyel­vű fin­nek, akik a har­ma­dik he­lyen áll­nak az ide­gen­nyelv-tu­dás­ban. Alap­ve­tő­en a hoz­zá­ál­lást kel­le­ne meg­vál­toz­tat­ni. Ha az len­ne a ter­mé­sze­tes, hogy itt Eu­ró­pá­ban több­nyel­vű kö­zeg­ben élünk, fel se me­rül­ne, hogy nincs szük­ség a nyelv­tu­dás­ra.
A lo­gi­kus ese­mény­fű­zés ér­de­ké­ben ér­de­mes az alap- és a köz­ok­ta­tás­nál kez­de­ni, an­nál is in­kább, mert az ok­ta­tá­si tár­ca és a fel­ső­ok­ta­tás alap­ve­té­se sze­rint az ide­gen nyel­vet az ál­ta­lá­nos és a kö­zép­is­ko­lá­ban kell el­sa­já­tí­ta­ni. Ami ko­ránt­sem le­he­tet­len: nyelv­ta­nár­ok egy­be­hang­zó­an ál­lít­ják, hogy egy ide­gen nyelv kö­zép­fo­kú el­sa­já­tí­tá­sá­hoz 600-700 tan­óra szük­sé­ges, en­nek rend­sze­rint több­szö­rö­sé­ben ok­tat­nak nyel­ve­ket az is­ko­lák. Sőt nem­zet­kö­zi össze­ha­son­lí­tás­ban át­la­go­san más­fél­sze­res óra­szám­ban ta­nul­nak ide­gen nyel­vet a kö­zép­is­ko­lá­ba já­ró ma­gyar di­á­kok. Ki­csit szá­mol­junk! Min­den kis­di­ák leg­ké­sőbb az al­só ta­go­zat utol­só évé­ben el­kez­di a nyelv­ta­nu­lást, ami tart egé­szen az érett­sé­gi­ig. Ez nyolc év. Nor­má­lis eset­ben nyolc év alatt még an­nak is kö­zép­fo­kú nyelv­vizs­gát kel­le­ne ten­nie, aki mint el­fek­vő­re te­kint a köz­ok­ta­tás­ra. Ez­zel szem­ben 2008-ban a fel­ső­ok­ta­tás­ba fel­vet­tek 29 szá­za­lé­ká­nak volt egy, 11 szá­za­lék­nak pe­dig ket­tő nyelv­vizs­gá­ja, 2009-ben az egy­nyelvvizs­gá­sok ará­nya 32 szá­za­lék, a ket­tő­vel ren­del­ke­zők 12 szá­za­lé­ko­sak.
S hogy mi­ért nem be­szél­he­tünk nor­má­lis hely­zet­ről? Az okok szá­mo­sak, és ezek­re egy­re több ok­ta­tás­ku­ta­tó mu­tat rá. Nagy lét­szá­mú­ak a cso­por­tok, ma­gas a nyelv­ta­nár­ok fluk­tu­á­ci­ó­ja, és a kö­zép­is­ko­lás­ok ötö­de pa­nasz­ko­dik ar­ról, hogy az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban meg­szer­zett ala­pok el­le­né­re sa­ját tu­dá­sá­hoz ké­pest ala­cso­nyabb szin­ten kez­dik új­ra a nyelv­ta­nu­lást. Még­is a leg­na­gyobb baj a nyelv­tan­cen­trikus, nem kom­mu­ni­ka­tív mód­szer­ben rej­lik. Mi­köz­ben a vi­lá­gon min­den­hol a kom­mu­ni­ká­ció­ké­pes nyelv­tu­dás el­sa­já­tí­tá­sa a cél, ná­lunk az élő nyel­vek ese­té­ben is a nyelv­tan­ra és a for­dí­tás­ra he­lye­zik a hang­súlyt. Ho­lott a nyelv­ta­nu­lás vi­szony­lag egy­sze­rű do­log: so­kat (le­he­tő­leg min­den­nap) kell gya­ko­rol­ni, amíg kész­ség­gé nem fej­lő­dik. Egy szó, mint száz, a fen­tebb le­ír­tak sú­lyos ered­mé­nyes­sé­gi és ha­té­kony­sá­gi prob­lé­má­kat je­lez­nek.
És most lép­jünk el a köz­ok­ta­tás­tól a fel­ső­ok­ta­tás szint­jé­re! A fel­ső­fo­kú in­téz­mé­nyek­nek nem kö­te­les­sé­gük biz­to­sí­ta­ni az in­gye­nes nyelv­ta­nu­lás le­he­tő­sé­gét – an­nak el­le­né­re sem, hogy az utób­bi évek so­rán ál­lam­tit­ká­ri le­vél­ben két­szer is fel­hív­ták az egye­te­mek ve­ze­tő­i­nek fi­gyel­mét ar­ra: leg­alább he­ti négy órá­ban négy fél­éven át ok­tas­sa­nak nyel­vet. Ám a pénz­el­vo­ná­sok mi­att szá­mos in­téz­mény szá­mol­ta fel az ide­gen nyel­vi tan­szé­ket, vagy ál­lí­tot­ta azt ta­ka­rék­láng­ra, il­let­ve szer­vez­te ki a tan­órá­it. Emel­lett a fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek még két mo­men­tum­ra hi­vat­koz­nak. 2000 szep­tem­be­re óta a ki­len­ce­dik osz­tály­ba lé­pet­tek­nek már kö­te­le­ző lett a nyel­vi érett­sé­gi, va­la­mint a kö­zép­is­ko­lák­nak le­he­tő­sé­gük van nul­la­dik spe­ci­á­lis nyel­vi év­fo­lyam szer­ve­zé­sé­re.
A Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­te­men a nyel­vi lek­to­rá­tus él – Ide­gen­nyelvi Kom­mu­ni­ká­ci­ós In­té­zet né­ven –, sőt meg­le­he­tő­sen nagy­lel­kű­en kí­nál nyel­vi órá­kat. Az alap- és osz­tat­lan kép­zés­ben részt ve­vők­nek két éven ke­resz­tül he­ti négy órát vagy nyolc fél­éven ke­resz­tül he­ten­te két órát biz­to­sít in­gye­ne­sen. 2002 óta há­rom­szor volt le­épí­tés, a meg­ma­radt 28 ok­ta­tó ka­pa­ci­tá­sá­nak csú­csán mo­zog.
Sza­lac­sek Mar­git in­té­zet­ve­ze­tőt kér­tük, mond­ja el vé­le­mé­nyét az egye­te­men fo­lyó nyel­vi kép­zés­ről és az akut nyelv­vizs­ga­hi­ány­ról.
„Kur­zu­sa­in­kat le­he­tő­ség sze­rint úgy szer­vez­zük, hogy meg­fe­lel­jen a hall­ga­tók cél­ja­i­nak és idő­be­osz­tá­sá­nak. Nyolc nyel­ven tar­tunk ál­ta­lá­nos és szak­nyel­vi órá­kat. Ok­ta­tunk kez­dő, új­ra­kez­dő, kö­zép­ha­la­dó, kö­zép­fo­kú és fel­ső­fo­kú szin­ten, és több tí­pu­sú kö­zép- és fel­ső­fo­kú nyelv­vizs­ga-elő­ké­szí­tőt is tar­tunk. Ha a hall­ga­tók él­nek ez­zel a sok­fé­le le­he­tő­ség­gel, ak­kor na­gyon so­kat tu­dunk se­gí­te­ni, hi­szen va­la­men­­nyi­en kép­zett vizs­gáz­ta­tók va­gyunk. Ez nagy előny, mert így az ok­ta­tó pon­to­san tud­ja, mi az el­vá­rás az egyes nyelv­vizs­gá­kon, és ér­te­lem­sze­rű­en er­re ké­szí­ti fel a hall­ga­tó­kat. A nyelv­vizs­ga­hi­ány okai ös­­sze­tet­tek: egy­részt a hall­ga­tók gyak­ran az utol­só év­re ha­laszt­ják a fel­ké­szü­lést a nyelv­vizs­gá­ra, más­részt ha a nyelv­ta­nu­lás nem fo­lya­ma­tos és nincs in­ten­zi­tá­sa, ak­kor nem is ered­mé­nyes. Se­gít­het­ne, ha a nyelv­vizs­gá­val nem ren­del­ke­zők­nek kö­te­le­ző len­ne a nyelv­ta­nu­lás, de pil­la­nat­nyi­lag csak a szak­nyel­vi óra kö­te­le­ző két ka­ron, és az egyik olyan, ahol a di­á­kok 90 szá­za­lé­ká­nak már van pa­pír­ja. Egyet­ér­tünk Dux Lász­ló he­lyet­tes ál­lam­tit­kár úr­ral, aki sze­rint az egye­te­men szak­nyel­vet és má­so­dik nyel­vet kel­le­ne ok­tat­ni. A má­sik terv­ről, az egye­te­men be­lü­li nyelv­vizs­gáz­ta­tás­ról azon­ban nem is­mer­jük a szak­tár­ca el­kép­ze­lé­sét. Min­den­eset­re nem len­ne sze­ren­csés, ha ez­zel a nyelv­tu­dás szint­jét le­fe­lé pró­bál­nánk moz­dí­ta­ni. Az ala­cso­nyabb szin­tű nyelv­tu­dás a mun­ka­erő­pi­a­con meg­bos­­szul­ná ma­gát” – mond­ta el.
Vé­ge­ze­tül né­hány adat a sta­tisz­ti­ku­sok­nak. A kö­zel 30 ez­res sze­ge­di tu­dás­bá­zi­son 2010/11-es tan­év el­ső fél­év­ében 4474 hall­ga­tó je­lent­ke­zett nyel­vi órák­ra, eb­ből 52% an­gol­ra, 17,6% né­met­re, 7,6% fran­ci­á­ra, 6,6% olasz­ra, 6,3% la­tin­ra, 6,1% spa­nyol­ra, 2,3% orosz­ra, 0,4% ro­mán­ra és 0,2% szlo­vák­ra.
Foly­ta­tás kö­vet­ke­zik...

Dlusz­tus T. Im­re