Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Cs. B.: A ze­ne­kar 1994-ben ala­kult. Nem­ré­gi­ben azt mond­ta va­la­ki Eni­kő­nek, hogy ő nem tud­na me­ne­dzsel­ni egy ti­zen­négy éves ze­ne­kart, pe­dig ez ugyan­an­­nyi­ra le­het előny is, mint amen­­nyi­re ő hát­rány­nak gon­dol­ta. Úgy ér­tet­te, hogy­ha en­­nyi idő alatt nem fu­tot­tunk be, ak­kor mi­nek fog­lal­koz­ni ve­lünk.
A. Z.: Rá­adá­sul a ti­zen­négy va­ló­já­ban ti­zen­hat.
– Hogy­hogy ti­zen­négy-ti­zen­hat éve ala­kult a ze­ne­kar?
Cs. B.: Biz­tos, hogy 1994-ben kezd­tünk ze­nél­ni; de hogy mi­ó­ta Sajnos­batár, amit el­kezd­tünk ott csi­nál­ni, iga­zá­ból a múlt kö­dé­be vész. Azért szok­tunk 1995-öt em­le­get­ni, mert az biz­to­sabb­nak tű­nik. Bár 1994-ben el­kezd­tünk sa­ját szá­mo­kat ír­ni, még Nir­vanát ját­szot­tunk, Pink Floy­dot, Eu­ró­pa Ki­adót meg Ba­la­tont.

A Sajnosbatár együttes. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

– A fel­dol­go­zá­sok és sa­ját szá­mok el­le­né­re ho­gyan éri­tek el, hogy tel­je­sen egy­sé­ges­nek hat a ze­né­tek?
K. J.: Né­gyünk ros­tá­ján megy át, és a szö­veg­vi­lág na­gyon egy­sé­ges. Van egy nép­ze­nész, két dzseszzenész és egy rock­er, ezen csú­szik ke­resz­tül az az ele­gy, ami­ből meg­lesz­nek a da­lok. Ezen a ros­tán rossz szö­veg so­ha­se fog át­men­ni, rossz ze­ne már kön­­nyeb­ben.
Sz. E.: Mos­tan­ra már an­­nyi­ra so­kat vol­tunk együt­t, hogy nagy­já­ból ki­ala­kult egy­faj­ta al­ko­tá­si fo­lya­mat, és ez meg­mu­tat­ko­zik a szá­mok­ban. Na­gyon nagy meg­le­pe­té­sek nem ér­he­tik a má­si­kat a töb­bi ol­dal­ról. Ezért ek­lek­ti­kus is mind­ez.
K. J.: Azért is ek­lek­ti­kus, mert kü­lön­ben un­nám.
Cs. B.: Gyak­ran mond­ják, hogy ek­lek­ti­kus, ami so­kak­nak von­zó, má­so­kat in­kább ta­szít, de ez­zel együtt vagy ezen be­lül egy­sé­ges.
K. J.: Hal­lot­tam az el­len­ke­ző­jét is, hogy ez azt je­len­ti, hogy nem ki­for­rott a ze­ne­kar, nincs sa­ját stí­lu­sa, ha­nem kap­kod jobb­ra-bal­ra. Eb­ben egy le­mez­ki­adó nem lát fan­tá­zi­át, sok­kal egyér­tel­műbb üze­ne­te­ket vár­nak. Mi nem szó­lunk se­ho­va.
Sz. E.: Ez nem is ak­ko­ra hát­rány. Már jó ide­je úgy ér­zem a kon­cer­te­ken, hogy olyan tár­sa­ság ta­lál­ja meg ma­gá­nak ezt a ze­nét, aki tel­je­sen mé­di­a­füg­get­len. Meg­ma­radt a ze­ne­kar under­ground-hangu­la­ta at­tól, hogy nem sze­re­pel az új­sá­gok­ban, té­vé­ben, rá­di­ó­ban, ha­nem – amit a nép­ze­né­ben is sze­re­tek – a hí­rünk ter­jed az em­be­rek kö­zött. Sok­kal sze­mé­lye­sebb a kon­tak­tus, hogy egyen­ként gyűl­nek, nem szá­za­sá­val.
K. J.: Az együtt ze­né­lés és – ének­lés ha­tal­mas ener­gia­for­rás. Rá­adá­sul per­pe­tuum mo­bi­le, a kö­zön­ség­ben is van ener­gia, meg a ze­ne­kar­ban is, és ezek nem ki­olt­ják, ha­nem erő­sí­tik egy­mást.
– Az a cé­lo­tok, hogy öröm­mel ze­nél­je­tek?
K. J.: En­­nyi időn ke­resz­tül sze­rin­tem nem is le­het más­ként csi­nál­ni, hogy ne vál­jon iz­zad­ság­sza­gú­vá.
– Azt mond­ják, a ze­né­tek a Kispál és a Quim­by kö­zé so­rol­ha­tó. Ho­gyan vi­szo­nyul­tok eh­hez?
K. J.: Ez ka­te­go­ri­zá­lás. Er­ről szól a tu­do­mány, hogy va­la­ho­va be kell il­lesz­te­ni ah­hoz, hogy tud­junk ró­la be­szél­ni. Nyil­ván nem vé­let­len, hogy ide so­rol­nak. Ré­geb­ben, ami­kor nem is­mer­tem még a Quim­byt, ide­ge­sí­tett, hogy azt mond­ták, tök jó a ze­né­tek, olyan mint a Quim­byé.
Sz. E.: Ezek a ze­ne­kar­ok ha­son­ló ér­zel­mi ala­pok men­tén jöt­tek lét­re kis­vá­ros­ok­ban, ha­son­ló hát­tér­rel és idő­ben. A ki­lenc­ve­nes évek ele­jén volt va­la­mi­fé­le kor­szel­lem, amely­nek mind­an­­nyi­an ré­sze­sei let­tünk.
– Sok új szá­mo­tok van. Lesz har­ma­dik al­bum?
K. J.: Lesz. Gya­kor­la­ti­lag bár­mi­kor tud­nánk al­bu­mot csi­nál­ni. Most az az ak­tu­á­lis, hogy – mi­vel Eni­kő már nem sza­xo­fo­no­zik – be­tölt­sük ezt az üres­sé­get, és le­gyen még egy gi­tár a ze­ne­kar­ban, már pró­bá­lunk va­la­ki­vel. Új­ra kell gon­dol­ni a hang­sze­re­lé­se­ket, hol van vagy nincs he­lye va­la­mi más­nak. De anya­gi von­za­tai is van­nak egy új al­bum­nak.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta