Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az Egye­te­mi Ta­vasz áp­ri­lis 12. és má­jus 16. kö­zöt­ti gaz­dag prog­ram­kí­ná­la­tá­ban több­ször is he­lyet kap Kosz­to­lá­nyi De­zső köl­té­sze­te, ami nem vé­let­len: már­ci­us­ban múlt 125 éve, hogy meg­szü­le­tett a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom egyik ki­ma­gas­ló alak­ja. Rög­tön az el­ső na­pon ren­dez­ték meg a Kosz­to­lá­nyi Dezső-szavaló­versenyt, áp­ri­lis 14-én pe­dig egy órá­nyi „tö­mény köl­té­sze­tet” kap­hat­tak Kondász Ró­zsa és Ba­log Jó­zsef előadóest­je so­rán az ar­ra nyi­tot­tak.

Kondász Rózsa ugyanazon hangulatvilághoz közelítette a Kosztolányi-verseket. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Ez utób­bi a Reök-­palota egyik eme­le­ti ter­mé­ben, csa­lá­di­as han­gu­lat­ban zaj­lott le. Mi­u­tán az egy-két kés­ve ér­ke­ző is ta­lált he­lyet ma­gá­nak, már nem za­var­ta meg sem­mi azt a ben­sőséges lég­kört, ame­lyet a kis te­rem­be ös­­sze­zárt em­be­rek, a mind­ös­­sze egy-­egy lám­pá­val meg­vi­lá­gí­tott elő­adók, az ütött-ko­pott kö­te­te­tek és a fel­ol­va­sott ver­sek együt­te­sen te­rem­tet­tek meg. Nem volt sem­mi mes­ter­kélt­ség az előadás­ban, sem­mi szí­nész­ke­dés: nem volt mik­ro­fon, se pó­di­um, né­ha úgy tűnt, még elő­re meg­be­szélt sor­rend sem a ver­sek fel­ol­va­sá­sá­ban. Az elő­adók be­jöt­tek és le­ül­tek; időn­ként fel­áll­tak, tet­tek né­hány lé­pést, egy­más­ra néz­tek vagy há­tat for­dí­tot­tak a má­sik­nak, ös­­sze­for­dul­tak vagy a né­zők­kel szem­ben ül­ve ma­rad­tak. Ezek azon­ban olyan pi­ci moz­gá­sok vol­tak, hogy úgy tűnt, in­kább a versek­ből ára­dó erő és han­gu­lat az, ami el­for­du­lás­ra, fel­ál­lás­ra, ös­­sze­gör­nye­dés­re kész­te­ti őket, sem­mint a cél, hogy lát­vá­nyo­sab­bá te­gyék az es­tet. Nem volt más, csak Kosz­to­lá­nyi utol­só, Szám­adás cí­mű kö­te­té­nek ver­sei és a két em­ber, aki tol­má­csol­ta azo­kat fe­ke­tén-fe­hé­ren: át­vitt ér­te­lem­ben és szó sze­rint is, mint­ha ru­há­juk egy­sze­rű­sé­gé­vel is azt igye­kez­tek vol­na hang­sú­lyoz­ni, hogy ők csu­pán esz­kö­zei an­nak, hogy az adott köl­te­mény és a be­fo­ga­dó kö­zel ke­rül­jön egy­más­hoz.
Épp Kosz­to­lá­nyi mond­ta, hogy: „Ah­hoz, hogy a könyv be­fe­je­zett le­gyen, Te kel­lesz, ol­va­só!”. Ta­lán nem til­ta­koz­na ő ma­ga sem az a gon­do­lat el­len, hogy köl­té­sze­te pe­dig ab­ban a pil­la­nat­ban nyer ér­tel­met, amint va­la­ki le­ve­szi a polc­ról a kö­te­tet, fel­la­poz­za, a ver­se­ket el­ol­vas­sa, idé­zi, előad­ja, elem­zi. Ta­lán köz­hely, hogy ma­nap­ság sen­ki nem ol­vas ver­se­ket, de azért van ben­ne igaz­ság. Mint ahogy ab­ban is, hogy so­kan nem­csak ar­ra nem ve­szik a fá­rad­sá­got, hogy be­le­la­poz­za­nak egy kö­tet­be, ha­nem ar­ra sem, hogy a ver­se­ket ér­tő tol­má­cso­lás­ban hall­gas­sák meg, no­ha az sok­ban meg­kön­­nyí­ti a be­fo­ga­dást. Kondász Ró­zsa és Ba­log Jó­zsef ta­pasz­talt elő­adó­mű­vé­szek, igye­kez­tek úgy át­él­ni a ver­se­ket, hogy azok előadás­mód­ja ter­mé­sze­tes, és amel­lett ne csak ne­kik, ha­nem a né­zők szá­má­ra is él­ve­ze­tes le­gyen. Két külön­böző lá­tás­mód tük­rö­ző­dött az est so­rán: Ba­log Jó­zsef sok­szí­nű­en, min­dig az adott mű han­gu­la­tá­hoz al­kal­maz­kod­va ol­va­sott fel kö­te­té­ből, Kondász Ró­zsa pe­dig in­kább a ver­se­ket kö­ze­lí­tet­te ugyan­azon stí­lus­hoz és han­gu­lat­vi­lág­hoz.
A Szám­adás kö­tet a köl­tő ha­lá­la előt­ti év­ben je­lent meg, épp ezért sok mély, ön- és lét­elem­ző vers kap ben­ne he­lyet, de elő­for­dul­nak olya­nok is, ame­lyek úgy mon­da­nak el va­la­mit, hogy köz­ben a nyelv­vel va­ló já­ték is fon­tos sze­re­pet kap ben­nük. Az est fo­lya­mán fi­no­man vál­tot­ták egy­mást a „ne­he­zeb­ben emész­thető” da­ra­bok a kön­­nye­deb­bek­kel, az el­gon­dol­kod­ta­tók az já­té­ko­sab­bak­kal. Egy biz­tos: a hat­van perc el­rö­pült, az él­mény pe­dig ma­ra­dan­dó volt.

Tóth Ilo­na