Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az interjúkészítés egyik sarkpontja a találkozás az idegennel, akivel beszélgetni fogsz. Nem árt, ha felismered. A Cabaret Medrano koncertje előtt már legalább egy órával a megbeszélt helyen voltunk, és vártuk a barna hullámos hajat harmonikával, akit állítólag úgyis meg fogunk ismerni. És lőn. Rámosoly, észrevesz, bemutatkozás, kézfogás, helykeresés, kipakolás – mint kártyás a lapjait teríti elénk a hozományát:
„Ezek vannak: ez a legutolsó dalszöveg, ez lesz a harmadik szám a koncerten, Repedt sarok és Mr. Faláb, Dolce Vita az alcíme. Hoztam érdekességképpen egy szinopszist, Esővonat a címe, erre is van tulajdonképpen zene. Pontosabban a dalhoz írtam egy klipet. Van egy filmforgatókönyvtervem is, aminek Balkáncirkusz a címe: egy bosnyák, szerb és horvát artistákból álló balkáni cirkuszról szól, ami a háború alatt végig a front mentén mozog – hol az egyik oldalra, hol a másikra kerül.

 

A Cabaret Medrano koncertje október 18-án lesz a Jate Klubban. Fotó: Petró János

 

Itt van még egy dalszöveg, a Betyárnóta, ez azért érdekes, mert egy ember erre azt mondta, hogy olyan, mint egy moldvai csángó népdal, valaki más meg József Attila versnek vélte. Rosszul van szedve, szóval, ideírtam, hogy ez az első versszak, ez meg a második. Van még ez a Mint minden, ami olyan, mint egy állatorvosi ló – nem tudom eldönteni róla, hogy vers vagy dalszöveg. Lett belőle egy dal, de én azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen vers.” – az amúgy sem nagy asztal leterítve, csak nézzük: vers, dalszöveg, novella, szinopszis – a termékenység, maga. Gyukics Gábor ajánlotta ezt a fiút, hogy vannak versei, az irodalmi rovatba biztosan jók lennének, de Imre előtt mégsem foghatunk hozzá olvasni; majd kiderül hazafelé, egyetértünk-e Gyukiccsal.
Közben arról kezd mesélni, hogyan fogadják az embert, ha már húszon valamivel túl, zenészként szeretne verseket vagy novellákat publikálni: „Megmutattam néhány költő ismerősömnek a verseimet, és például nyolc évvel ezelőtt Térey mondta azt, hogy ezek inkább dalszövegek, felejtsem el a verseket, a nyomtatást, maradjak a zenénél. Ezzel bogarat ültetett a fülembe, hogy mégiscsak. Különben sem hiszem, hogy el kellene a dalszövegeket a versektől választani, de van egy irodalmi kánon Budapesten, akikkel nehéz úgy beszélni, hogy valami újat, mást elfogadjanak. Azt sem értettem, hogy miért kellene a dalszövegírásnál maradnom – suszter a kaptafájánál –, mert abban jó vagyok. Ezt azért sem értettem, mert a míves, gondosan megírt dalszövegek nagyon közeli rokonai a költészetnek. A beatköltőknek voltak ilyen senki földjén táncoló szövegeik, és azokon sem kérik számon, hogy melyik törzshöz tartoznak. Azért beküldtem az egyik versemet az ÉS-hez, és nekik tetszett. Pedig valószínűleg ott is prekoncepciókkal fogadhattak, hogy zenészként miért akarok publikálni. Rám görbe szemmel néznek az írók. Ez is mutatja, hogy nem kell mindent komolyan venni” – próbálom megfejteni, valóban ilyen tiszta elfogadással tekint-e a világba, mint ahogy nekünk mutatja, vagy ez csak álca. Ritkán találkozik az ember olyannal, aki bizalommal, gyanakvás és félsz nélkül fordul a környezetéhez, én már azt hittem, ezt csak a gyerekek tudják.
Egy kis sör – mégiscsak koncert lesz – aztán rátérünk, hogyan vagy miért kezdett el írni, szóba kerül az édesapja, Kamondy László is, aki a hatvanas évek egyik elismert írójának számított, és az örökség, amit Imre is, és Ági nővére is otthonról kapott. „Én színházzal kezdtem, Kaposváron színészkedtem kilenc évig, de a kőszínház akkori változatába beleuntam, mert fülledtnek éreztem. Ha már lettek volna ilyen Pintér Béla-féle társulatok, akkor, szerintem, én még most is színészkednék. Aztán egy-két évig nem csináltam semmit, majd jött a zene, vitt magától, dalszövegírás, zenekarok, de ez nem volt tudatos. Azért nem nyomasztott, hogy az apám írt, mert én nem. Aztán valahogy kibuktak a gének, mert olyan tizenkét éve az Örkény-évforduló alkalmából volt novellapályázat, amit észrevettem egy újságban. Bár akkoriban nem nagyon írogattam, de volt egy történet a fejemben, amit megírtam, beadtam, és bekerültem az ezer közül a legjobb húszba. De csak tízet közöltek le, és akkor a Törökfürdő című folyóiratba elkérték, és leközölték az én szövegemet. De ezzel nem foglalkoztam, zenélgettem tovább, ez csak egy kirándulás volt. Azóta is dalszövegeket írok, vagy a vers és a dalszöveg határmezsgyéjén álldogáló valamiket. Valójában ott válik el a kettő, hogy a zenészek meg tudják-e hangszerelni az egyes darabokat, vagy olyan a szöveg ritmusa, ami nem illik a mi zenei világunkba. Mostanában kezdtem el prózát írni, így nem nyomaszt az apám emléke. Egyébként anynyit örököltem tőle, hogy a novellái majdnem mindegyikéből filmet lehetne csinálni, olyan képszerűen fogalmaz, és ez jellemző az én prózámra is. Az apámnak is volt olyan vágya, hogy filmrendező legyen – már ismert író volt, amikor negyvenévesen beiratkozott filmrendező szakra, de két év után kirúgták, persze már nem lehet tudni, miért”.
Magamban kicsit csodálkozok mi lehet annak az oka, hogy a színház ennyire kikerülhetetlen a verbalitással foglalkozók körében. A legtöbbjük közel kerül hozzá egyszer, és vagy úgy megégeti vele magát, hogy mindig fájni fog neki, vagy ott marad, és soha nem szabadul tőle. Mi sem a témától – eljutunk a kabaréig, abba az ezeregyéjszaka világába illő, romlott, de a lelke mélyén romantikusan tiszta, füsttől és rosszlányoktól zsúfolt közegbe, ami a Cabaret Medrano világára oly jellemző. „Ebből látszik, hogy azt mégsem tudom megtagadni, hogy színész voltam, és színházban dolgoztam húsz-huszonkilenc éves korom között. Egy csomó dolog akkor válik tudatossá az ember számára, akkor rajzolódnak ki, gyűlnek össze azok a források, amik később búvópatakként feltörhetnek. Lehet, hogy azért is hagytam ott a színházat, mert azt a fajta színjátszást, amit én nagyon szerettem volna, Brecht színházát, a harmincas évek berlini kabaréját egyedül nem tudtam volna létrehozni, kellettek volna hozzá hasonszőrű gondolkodású emberek. Nem nagyon találkoztam ilyenekkel, viszont ezzel a zenekarral valamennyire megvalósult ez az álom, itt kiélem a kreativitásomat. Valójában a dalszövegek is kis novellák, csak „dalban mondom el”. A zenekarban azért is volt nagy egymásra találás Verebes Bencével, mert ő is színházi közegből jött, így vele tudunk a zenéről színházilag gondolkodni. A groteszk, az irónia hozzá is közel áll.” Azt mondja, Bence egy bohóc. Ez kell egy balkáni cirkuszhoz: bohóc, artista, erőművész – harmonikás.