Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Már hét éve játsszuk ezt a Mrozek-darabot.

 

Sokáig azt hittem, Bérczes László a Bárka Színház igazgatója. Valahányszor ott voltam, valaki mindig kereste, szóba került; ha nem volt ott, akkor is ott volt. Aztán kiderült, hogy nem ő az igazgató, „csak" vezető – működteti, amit tud. Az egyik legsikeresebb darabja, a Mulatság kapcsán beszélgettünk arról, hogy mitől színház a színház.
– A Mulatság már több városban, sőt, országban megfordult. Miért fontos, hogy újabb helyekre vigyék?
– Már hét éve játsszuk ezt a darabot, aminek az egyik oka – túl azon, hogy szerencsére sikere van –, hogy friss tud maradni. Én ahhoz nem értek, hogy hogyan lehet valamit frissen tartani, mert a rutin mindig beköltözik, de arra jöttünk rá a három színésszel, hogy többek között az lehet a megoldás, ha szinte bármilyen helyzetet és bármilyen közönséget vállalunk. Az mindig olyan kihívás, amire ott és akkor ki kell találni valamit, különben nem fog működni az előadás. Ettől él a dolog, mert tétje van. Többek között elmentünk vele egy hajléktalanszállóra is, ahol a pincében, az ágyaknál játszottunk olyan embereknek, akik életükben sosem voltak színházban. Van egy olyan szabályunk, hogy négyünk közül bárki szólhat, aki úgy érzi, már rutinból megy a darab, hogy ennyi volt, és a többieknek ezt tiszteletben kell tartani, a közeljövő kijelölt kötelezettségein túl nem játsszuk tovább. Ez előtt az előadás előtt mondta az egyik színész,  hogy ami még hátravan, azt csináljuk meg, de ne tovább. De az az este fordulópont volt, mert olyan energiát kapott a darab, hogy nem is kellett megbeszélni, hogy folytatni fogjuk. Amikor a három srác betört arra a helyre, ahol elindítják az előadást, azonnal láttam mindhármuk arcán, hogy alig tudták folytatni. Annyira elemi erejű volt a találkozás azokkal az egyfelől szerencsétlen emberekkel, másfelől azzal a naiv akarással, amivel kívánták, hogy ez most nekik szóljon.
– És nekik szólt?
– Nagyon, hiszen ennek a darabnak az a története, hogy három ember megérkezik valahová, amely helyről úgy tudják, hogy ott lesz valami – mulatság. De nem találnak semmit és senkit. Azon vergődnek, hogy most jó helyre jöttek-e vagy rosszra, korán-e vagy későn, amit ígértek, vagy aminek a hírét hallották, azt majd mások nyújtják nekik, vagy az a valóság, hogy megérkeztek, és csinálják meg. Mitől van az a mulatság vagy bármi, amiért vagyunk? Mitől születik az meg – kívülről jön vagy magunkból?
– Honnan jött ennek az előadásnak az ötlete?
– Van egy praktikus része: mi a Józsefváros színháza vagyunk, és alkalmanként valamit ki kell találni, amivel a színház jelzi azt az önkormányzatnak és a kerületnek, hogy itt van, idetartozik – ennek kapcsán jutott eszembe. A dolog felszín alatti része egy óriási dilemma: azon túl, hogy naponta mennek az előadások, amelyekre az emberek többnyire bejönnek – büszke mindegyik színház a látogatottságára, és joggal, mert az elmúlt tíz-húsz évben nem nagyon csökkent a színházak látogatottsága –, nem történik találkozás. Túl azon, hogy megvettem a jegyet, beültem, tetszik is az előadás, értékelem, jók a színészek, jól érzem magam, ezt rendes tapssal honorálom, a színészek is elégedettek, nagyon ritkán van igazi találkozás. Ennek nem az a lényege, hogy a színész lelép-e a színpadról, és beleül-e az ölembe – van olyan előadás, ahol megszólítják a nézőt, de van, ahol megmarad a fal –, nem ez a fontos. Hanem valami olyan együttlét, ahol egyet beszélnek, ugyanaz az élmény mossa át a játszót is, a nézőt is – egyek a térben és az időben. Erre értem a találkozást. Az idősebbeknek - és oda tartozom én is – van ilyen élményük a hetvenes évekből; nem biztos, hogy az volt az igazi, mert azt valójában a politika segítette meg, az adott helyzetből következő cinkosság. Mindenesetre ez az élmény él, és ezt szeretnénk visszahozni, persze nem a politikával. Mert vannak az életnek ennél sokkal lényegesebb alapegységei, amivel jó lenne találkozni. Ez adódott meg nekünk akkor: amikor a három színész beesett, már megszületett ez az érzés, pedig még meg sem kellett dolgozniuk érte – valami ilyesmit keres az ember mindig. Estéről estére is ezért dolgozunk, nem kell ehhez hajléktalanszállóba menni – Ascher Tamástól Zsótér Sándorig mindenki ezt kutatja, aki akar valamit. Nem a sikerről és nem az értékelt teljesítményről beszélek, hanem valami másról: a színháznak valami olyan kivételezett és csak általa nyújtható közösségi teréről, ami csak ritka pillanatokban születik meg.
– Tud erre példát mondani?
– Nekem régről példa Pál István, mert az ő előadásaiban ez megtörténhetett. De ezzel azt is mondom, hogy a nyolcvanas évek közepétől neki sem sikerült, arra jött egy rendszerváltás, amitől ő is, és mindenki más is zavarba jött. Nem tudtak rá érvényes választ adni. Ez azóta is probléma; hogy a hozzám legközelebb álló magyar rendezőt említsem, Ascher Tamást, biztos vagyok benne, hogy megfeszül,  hogy megcsinálja azt, ami a nyolcvanas években sikerült neki, de nem jön össze. Nagyon jó előadásokat rendez, de valami hiányzik; most is a legjobbak közé tartozik, és mégis. A ma jelentősnek mondható színházi emberek vagy megtalálják egy-egy pillanatra ezt, vagy ügyesek és divatosak.
– Vidnyánszky rendezéseiben nem érzi, hogy neki sikerül megszólítani a nézőt?
– De, ő az, aki ma érvényesen tud a társulatával megszólalni. Közérthető színházat csinálnak, nem elitet, trendit, hanem plebejus, földszagú színházat. Kerüli az idézőjeleket, és ezzel az iróniát is, de az élet gazdagságát képviseli, amin nem a pozitívum vagy negatívum értendő, hanem a sokféleség, ami egyszerre van. Én is ezzel próbálkozom: a Mulatságból például hiányzik az irónia, az, hogy én ezekre az emberekre kívülről, fölülről nézzek. Filozófus ez a három alak: naivak, és nem törődnek bele a mismásoló válaszokba – én sem tudok többet náluk. Engem ez a „naiv színház" izgat, mert nem értjük a világot.
– Az értelmiségi közönség egy része viszont hajlamos erre a felülnézetre.
– Nem tudom, hogy van ez. A Bárkában tizedik éve működik a Hajónapló Műhely, ahol főként egyetemisták írnak, beszélgetnek színielőadásokról. Kezdetben határozottan mondanak mindent, aztán rákérdezek, hogy pontosan mit is mondtak – a szavak ugyanis gyakran kimentenek minket a gondolkodás kínjaiból.
Megvannak a kifejezések, főleg, ha összeszedjük azokat, és aztán alkalmazzuk a készletet. Nem mondunk semmit, de beszélünk. Ezt jellemző veszélynek találom; hogy a tanulás csak annyit jelent, hogy begyűjtünk egy szókészletet, amit aztán forgatunk, de közben nem gondolkodunk, így semmi nem történik. Ez lehet az értelmiség veszélye. Ebből létrejöhet egy elitista gondolkodás, vagy bennfentesség, de aki igényesebb, egy idő után rájön, hogy ezekkel a szavakkal semmire nem megy az életében. Az élet olyan sűrű, mindenki kerül kétségbeejtő helyzetekbe, és akkor ezek, amiket magára szedett, nem válaszok. Ezt mondja a Mulatság is.