Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

A kultúrsznobság határtalan. A zenészek panaszkodnak, hogy nem lehet igényes zenével termeket megtölteni, a Megasztárok egy része elkötelezett a jazz mellett, így tizenegy évesek ezrei lettek jazzrajongók, holott fogalmuk sincs róla, mi az a jazz. Rendes értelmiségi, ki szintén Michael Bubble-t tesz a hifibe, ha mély zenei ízlésével el akarja csábítani a lakására nehezen felcipelt hölgyeményt, szomorú lemondással tekint eme tendenciára, és nagyot sóhajt. Mit tegyen az ember, ha addig unikumnak számító rajongása egyik napról a másikra, mi több, egyik virtuális pillanatról a másik ingyenes letöltéseket kínáló szolgáltatóig divatossá és népszerűvé válik. Jelent-e az még valamit, hogy jazz? Robbie Williams swingjei ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a Dresch Quartet Egyenes zenéje?
Azt beszélik, a jazz az emberi (vagy emberséges – ki tudja?) élet alapvető ritmusa, a tradicionális értékek kortárs összegzése. Akik meg jazzt játszanak, leggyakrabban azt mondják, hogy nem szabad szavakkal kifejezni ennek a zenének a lényegét – ha meg kell kérdezned, nem tudod, mi az – közölte Louis Armstrong. Érezni kell. Ez a baj a művészetekkel, nem lehet megmagyarázni őket, nem lehet mérni, venni egy centit, és azt mondani, hogy ha csak könyékig vagy lúdbőrös, akkor az még nem művészet, de ha a hátadon is feláll a szőr, akkor igen. Persze, honnan számítva?

 

 

George Benson, a kortárs jazz egyik legismertebb alakja nyáron Szegeden koncertezett. Fotó: Segesvári Csaba

 

De nincs ilyen mérték, hát nincs megoldás a jazz-kérdésre sem. Amikor Dániel AnnaH énekli a ’30-as évekbeli New York-i swing klasszikusait, boldognak tűnik, és ettől olyasmi lettem én is. Kiléptünk a teremből, kellemes örömkeféleséget érezve mentünk haza, és fél óra múlva már csak az előttünk álló út emlékeztetett bennünket arra, hogy voltunk egy koncerten. De Anna nem híresség. Talán hírességesség lehet a biztos lépték.

 

 

George Benson bezzeg az. Híresség – a kortárs jazz egyik legismertebb alakja. Júniusban Szegeden adott koncertet, csodák csodája; eddig ugyanis Európa keletebbre eső felét egyszerűen figyelmen kívül hagyta. De az mp3-letöltések korában már ő sem engedheti meg magának, hogy egy piaci szegmenst, bármekkorát is, csak úgy elhanyagoljon, így megmutatkozott nálunk is. Arra számítottam, hogy a koncerten az érzékeny lelkületű középkorú értelmiségi hölgyek tengerén majd csak rutinunkat és előre tuningolt energiáinkat bevetve tudunk átjutni. De szembesültem a valósággal: az énekes jazz trendi, amerre szem ellátott, huszon- és harmincéves fiatalok keresgették helyüket. Lassan, jelezvén, hogy ők is itt vannak, a zenekar játszani kezdett. Először, természetesen, Benson nélkül, hogy aztán őt megfelelő ovációban lehessen részesíteni, amikor kék mackónadrágjában és tetemes súlyú aranyláncaiban végre közibénk érkezett. A koncert végig ilyen kiszámíthatóan, professzionálisan és pontosan folyt: tökéletes ritmusban beépített spontánnak tűnő improvizációk, slágerek, amiket ismer boldog-boldogtalan, csípőriszálás, I love Hungary-k és az amerikaiak elragadtatottságát kifejező klisék sora. Miközben Benson akkora átéléssel énekelte a Nothing’s gonna change my love for you-t, hogy az érzékenyebbek kézfejükkel szétkentek néhány könnycseppet orcájukon – de a zenekar megmutatta, mire képes. A kongán és más ütős hangszereken játszó vokalista Hannah Reahl-nak, aki nem mellesleg Stevie Wonderrel és barátaival szokott játszani, Benson nem hagyott sok lehetőséget kibontakozásra, csak éppen annyit, hogy megtudjuk, mennyivel jobb lenne, ha többet hallhatnánk. De a dobos Oskar Seaton vagy a basszus gitáros Stanley Banks is csak akkor tudta bebizonyítani, hogy a kísérőzenénél jóval többre képesek, amikor a bemutatkozásnál beleadtak apait-anyait. És a közönség a koncert felétől állva tapsolt. Pedig Benson nem fárasztotta magát – kellemes produkciót nyújtott, a gitárjátéka alkalmanként szinte lenyűgöző volt, de valójában a koncert utáni jam session során mutatta meg, mire képes. Azalatt a néhány szám alatt olyan humortól, játékosságtól és bölcsességtől duzzadó show-t nyomott a számára idegen zenészekkel, hogy az megérte az előtte lévő másfél órát. Mi lett volna, ha megerőlteti magát?

 

 

A magyar jazz más – amikor Lajkó vajdasági népdalokat énekel, Frankie Látó a muzsikus cigány örökségét szinte a kezedbe nyújtja, Dresch nemcsak a népzenei motívumokat, hanem a játékmódot is használja: hazaértél.
Dresch Mihály azt írja az Egyenes zene cédéjén: „… gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első kis darabjaim létrejöttek, a nagyszüleimre gondoltam. Azóta is fontos ez az irány. Hogy az én szeretteim mindig ott legyenek a lelkemben.”
Az én nagyapám cigányzenét hallgatott. Soha nem értettem, miért, de ő megtalálta benne azt az életet, ami az övé volt. A háborúkat, az orosz fogság külső-belső jegyeit, a falut, a családot.
Én nem hallgatok cigányzenét, legalábbis azt, amit ő, nem. Én Dresch zenéjében találtam meg a nagyapámat, azzal együtt, aki ő volt, és azzal is, amit hallgatott. És Lajkó Félix, Frankie Látó és Vasvári Pál muzsikájában. A kontrollálhatatlan fájdalom kontrollját, a szellemi-lelki-érzelmi töréseket és töltéseket, a szabadságot és a kötöttséget, a teret és a bezártságot, a szeretetet és a magányt. Apámat, anyámat, a testvéremet, nagyapámat és nagyanyámat – ami vagyok. Talán ez a jazz.