Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Egy daradbról mindenkinek magvan a saját elképzelése, értelmezése. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Zongoraművészként hogy látja, milyen ma a komolyzene az elfogadottsága? Mennyire közönségvonzó ez a fajta muzsika a „műanyag” zenék korában?
– A zeneművészet olyan művészeti ág, amely rengeteg pénzt igényel, s emellett olyan társadalmi közeget, amelyben nincsenek kielégítetlen igények, kívánságok, szükségletek. Fontos, hogy az embereket ne a mindennapi gondjaik foglalják le, mert csak így támadhat fel bennük a komolyzene hallgatása, a koncertre járás iránti igény. Sajnos a magyar társadalom még nagyon-nagyon messze van ettől az idilli állapottól. Ennek ellenére bizonyos hangversenyek nagyon nagy közönséget vonzanak (gondoljunk például a szegedi szimfonikus zenekar nyári ajándékkoncertjeire vagy Varnus Xavér fellépéseire). Ehhez azonban az is szükségeltetik, hogy a fellépő művész játékában, illetve magában a koncertben legyen valami kis különleges izgalom vagy érdekesség, ami kifejezetten vonzza az értő közönséget. Egy átlagos hangverseny a törzsközönségen kívül nem vált ki komolyabb érdeklődést.
– Ha elvonatkoztatunk az anyagi és egyéb körülményektől: hogyan változott az utóbbi időszakban az igazán zeneértő közönség aránya?
– Nem szívesen mondom, de talán mintha csökkent volna. Ez nyilván azzal is összefügg, hogy huszonöt-harminc évvel ezelőtt sokkal kevesebb szórakozási lehetősége volt a fiataloknak. Jelentősen átalakult a fiatalok életvitele, rengeteg zenei áramlat jelent meg és követelt helyet magának a palettán. Ugyanakkor mégis azt mondhatom, hogy egy stabil mag, egy piciny, de szakértő, műértő közönség megmaradt, állandó résztvevője a komolyzenei rendezvényeknek. Elkeserít viszont, hogy a fiatalokat – köztük a saját hallgatóinkat – nem nagyon látom a hangversenyeken.
– Másfajta zenét hallgatnak?
– Nem tudom ezt igazán megítélni. Tény, hogy mi annak idején rengeteget jártunk koncertekre, hangversenyekre, ma viszont ez nem jellemző. A vidéki hallgatók többsége – tisztelet a kivételnek – csütörtökön vonatra vagy buszra száll, s nem vesz részt a hétvégén felpezsdülő szegedi kulturális életben.
– Mint tanár, illetve mint előadóművész mit tud tenni, hogy megpróbálja a hangversenytermek felé irányítani a fiatalabb generációt?
– Sajnos kicsi a mozgásterem. A kollégáimmal igyekszünk a tanórákat is úgy felhasználni, hogy hangversenyélményt nyújtsunk a hallgatóknak. Ha külföldi vendégek érkeznek, őket is bevisszük az órákra. Helybe hozzuk a hangverseny-szituációt. Másrészt minden lehetséges alkalommal felhívjuk a figyelmüket az éppen aktuális rendezvényekre.
Amikor a zongorához ülök és előadok, igyekszem a lehető legjobban játszani, s mindent megtenni azért, hogy kellemes zenei élménnyel távozzanak a hallgatók. Az idők során szerencsére kialakult már egy kis törzsközönségem, akik mindig eljönnek, mikor fellépek valahol. Egészen különleges és egyedi emocionális állapotba kerülök, mikor kiülök egy hangversenyre. Ez az érzés semmihez sem fogható. Minden megváltozik, semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy amit előkészítettem, minden ízében megfelelően elő tudjam adni. Arra törekszem, hogy amit játszom, adekvát legyen azzal, amit én gondolok az adott darabról. Egy darabról ugyanis mindenkinek megvan a saját elképzelése, értelmezése. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenféle kötöttség vagy szabály nélkül el lehet játszani egy művet. De teret kell hagyni az egyéni elgondolásoknak is. Általában felveszem az előadásomat, s többször visszahallgatom. Sokszor előfordult már, hogy nem azt hallottam vissza, amit eredetileg elképzeltem. Persze az is megeshet, hogy sokaknak nem tetszik, amit én elképzeltem…
– Mitől lesz valaki igazán jó zongoraművész?
– Nehéz ezt megválaszolni. Hogy mi tesz valakit klasszikussá? Először is kiválóan el kell sajátítani a szakma technikai tudását. Ehhez jön az a kis extra, ami érdekessé teszi a játékot: az ember, a művész egyénisége, amely lebilincseli a közönséget. De szintén fontos, hogy az egyéniség és a játék őszinte legyen. Ha ez mind együtt van, akkor kaphat a közönség egyfajta katartikus, maradandó élményt a komolyzene által.
– Ha már komolyzenei élmények: ki az a művész, az a szerző, aki a legtöbbet jelenti az ön számára?
– Nagyon szeretem Bartók zenéjét s Bartókot mint a huszadik század emberét. Ő az egyik nagy példaképem. Úgy gondolom, ő még most is nagyon modern. Igazi zseni volt, aki messze megelőzte a korát mind a gondolkodásban, mind a művészetében.
– Hozzájárulhat a most kezdődő Őszi Kulturális Fesztivál a maga gazdag komolyzenei kínálatával e zenei irányzat népszerűsítéséhez?
– Hogyne! Nem lehet elég hálásnak lenni a Kulturális Irodának és Tajti Gabriellának, hogy életben tartja ezt a rendezvényt. Az Ének-zene Tanszék is több programot kínál az érdeklődőknek az elkövetkező hetekben. Mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom két külföldi vendégünk, a brnói Masaryk Egyetemről érkező Petr Hala és Vladimir Richter hangversenyét, melyet október 25-én este 7-kor tartunk az egyetemi aulában. Zongoradarabokat és dalokat adnak majd elő, egyebek mellett olyan cseh zenéket (Dusíktól, Smetanától, Janacektől), amelyek nálunk különlegesnek számítanak s csak ritkán hallhatók. A koncerten tanszékünk vegyes kara is fellép.