Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Nem érzem úgy, hogy a magaskultúra kisebb recepciót kapna, mint régebben.

 

– Nemrég a Litera.hu irodalmi portál netnaplóját vezette, melynek egyik bejegyzésében „diffúz irodalmi tényező"-nek nevezte magát. Költőként és nyelvészként másként gondolkodik? Ezek a különböző területek segítik egymást, vagy inkább el kell felejteni egyik ténykedés közben a másikat?
– El kell felejteni, de ez nem is okoz valahogy gondot. Más pályán futnak. Ha valaki az élelmiszeriparban vegyészmérnök, akkor, amikor jóízűen táplálkozik, nem gondol arra, hogy a nyálnak bizonyos enzimekre kell lebontania a tápanyagot, nem gondolkodik azon, miért érzünk valamit eperízűnek, hanem eszik. Az analitikus megközelítés érdekes módon nem zárja ki vagy nem rontja az intuitív vagy spontán megközelítést.
– Ezek szerint van olyan, hogy utólag a nyelvész hozzáállásával csodálkozik rá a saját versére?
– Igen, bár ehhez eléggé intim a kapcsolat. Érdekes, fordítva inkább előfordul, hogy a költői énemmel ránézek valamire, amit nyelvészként írtam, és azt látom, milyen érdekes, ebben a mondatban minden második szó b-vel kezdődik, vagy valami ilyesmi.
– A verseinek szikár, precíz mondatai nagyon pontosan ábrázolják mindennapjainkat. De miért van az, hogy a mai életérzést leíró magas művészeti alkotások nem tudnak széles körben népszerűvé válni? Inkább mintha valami romantikus nosztalgia uralkodna. Vagy ez egy tévképzet?
– Nem tudom, ezen komolyan el kéne gondolkodni. Lehet, hogy az 1900-as századforduló életérzését Kacsóh Pongrác János Vitézében látták az emberek, aminek óriási sikere volt. Ma is vannak ezek a tévésorozatok, volt a Szomszédok, van a Barátok közt. Az egy súlyos mondat, hogy a kor életérzését miért én tudom jobban – miért, kérdeznék ők, nem mi fejezzük ki azt? Nem tudom. Itt inkább a megformáltságról van szó, hogy szaftosabban, gicscsesebben, lezserebben vagy szikárabban van-e valami előadva. Én nem érzem úgy, hogy a magaskultúra kisebb recepciót kapna, mint régebben. Furcsa volt a kommunizmus ebből a szempontból, mert valahogy a vasfüggöny miatt meglepően közel került a magaskultúra viszonylag széles tömegekhez.
– Legutóbbi kötetében, a Soványnak kéne lenni címűben a tárgyak mintha használatukban vagy használhatatlanságukban visszafordíthatatlanul  elromlanának. Ezek szerint mégiscsak van valami veszteség?
– Úgy van. De minden élet azzal jár, hogy az ember veszít, múlttá válik. Elköltözik valahonnan, ahol lakott, ruhákat nyű el, amiket szeretett, emberek tűnnek el az életéből, vagy azért, mert szakít velük, vagy azért, mert meghalnak, munkák, amiket szívesen csinál, már nem adódnak. A kultúrában mindig benne volt, hogy aki tudott írni vagy hát költeni, az mindig megköltötte, hogy jaj, már nincs az, ami volt. Már az ókori római költők is milyen gyönyörűen tudják elmondani, hogy bezzeg tavaly.
– Az Ábrázolás című versében mintha a saját munkamódszere ellen beszélne: „Nem illő valakit úgy igazán / megismételni. Az ábrázolás / veszélyes disznóság, bűnhődni fogsz / a pornográfiáért. Részletek? / Még súlyosabbak, azokban lakik / a pontosság csábító bajnoka.” Vannak kételyei?
– Persze, hogy vannak. Néha úgy gondolom, lehet, hogy prózát kellene írni, de azt hiszem, ahhoz nincs igazán tehetségem. Azért nem írok prózát, mert a versben lehet ködösíteni, lehet elvarratlanul hagyni dolgokat, bár hát ezzel én akár vissza is élhetek. Tulajdonképpen ez egy ilyen általános kétely.
– A folyóiratközlésekben olvasható prózáiból nem várható kötet?
– Én próbálkozom, látja, meg is jelenik, de nem tudom, hogy összeáll-e egy kötetnyi, nem tudom, hogy elég jók-e. Ezen még gondolkozom. Ha lesz is, biztos, hogy nem a közeljövőben.
– A műfordítást mennyire tarja kreatív munkának?
– Kreatív munkának találom. De ha akarja, azt is mondhatom, hogy egyáltalán nem tartom annak. Tudja, mit mondott egyszer egy öreg mester? Hogy olyan a műfordító, mint az a zenész, aki egy hegedűdarabot zongorára ír át. És hát ez bizonyos szempontból kreatív munka, Liszt csinált egy csomó ilyesmit: Paganininek a darabja maradt továbbra is, amit átírt, de közben mégiscsak ő írta le a hangjegyeket, amiket a zongoristának kell játszania.
– A kreativitást csak azért kérdeztem, mert mintha költői szempontból reproduktív volna másvalakinek a szövegét újraírni, nyelvész szempontból viszont aktívnak tetszik a nyelvek átfordíthatósága.
– Igaza van, de itt nem csak a költőiségről van szó. Én főleg Shakespeare-darabokat fordítok, de Osborne Dühöngő ifjúságát vagy Synge-től A nyugati világ bajnokát is megcsináltam. Ezek prózában íródtak, itt pedig az a kreatív, hogy a mai magyar nyelvet hogyan lehet használni. Mintha a mai magyar nyelv egy festékesboltként állna előttünk, és én azt nézegetném, hogy melyik színnel fessem ezt vagy azt. Néha nagy boldogság felfedezni, hogy ó, van itt olyan szín, amellyel ezt lehet csinálni, máskor meg az ember vakargatja a fejét, hogy ebben a boltban épp nincsen olyan festék, de akkor majd valami hasonlót csinálunk. A mai magyar nyelvben például a tegezés és a magázás egy nagyon jól kiaknázható nyelvi elem, de ez a mai angolban nincs; ezt a fordítóknak kell, ha tetszik, kreatívan hozzáadni.
– A Grand Caféban Grecsó Krisztián önnel fog beszélgetni. Mi a véleménye a fiatalabb írónemzedékekről?
– Egyetemen is tanítok, de az angol tanszéken és csak nyelvészetet. Oda persze járnak olyanok, akikből író emberek lesznek, vagy már annak is vélik magukat, de ők elsősorban a magyar szakon hemzsegnek. Inkább az irodalmi életből, társaságból ismerem a fiatalokat. Vannak, akiket nagyon jónak, érdekesnek tartok, Bartis Attilát, Térey Jánost például, bár ők már nem is olyan fiatalok. Vagy Grecsó Krisztiánt. Öröm nézni, hogy újra és újra teremnek ilyen lények, akik ezzel akarnak foglalkozni.