Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

Merész kísérletezés jellemzi a gyerekeknek szánt előadást. Fotó: Segesvári Csaba

 

Muszáj mosolyognom, ahogy pénteken délelőtt a premier megkezdése előtt körbenézek a sorok, páholyok között a Szegedi Nemzeti Színházban: a ruhatáros néniket és tanítónőket leszámítva valószínűleg egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány felnőtt van a közönség sorai közt. Ezen persze nem kell csodálkozni, nem is véletlenül keveredtem ide, hiszen azért ez az előadás modern megoldásokkal és kidolgozott táncprodukcióval kecsegtet. Ebben nincs is hiány: a színház tánckara Ladányi Andrea országosan elismert koreográfus keze alatt izgalmas mozgásszínházat mutat be. Varga József, a tánckar vezetője korábban azt nyilatkozta, örülnek, hogy a társulat az eddigiektől eltérően egy kicsit más stílussal, kortárs tánccal is foglalkozik. Nem is vallanak szégyent: mozgásuk kifejező, tartalmas – szinte érezni lehet az előadás alatt, hogy a táncosok szívesen dolgoznak ebben a műfajban is. Érdekes megfigyelni, hogy hogyan reagál erre az elvontabbnak számító mozgásra a nagyjából tízéves átlagéletkorú közönség: tulajdonképpen meglepően jól veszik a lapot, önkéntelenül fel-felnevetnek, vagy épp elcsendesülnek – vagyis a tánc, amit a színpadon látunk, közvetlenebb kommunikációvá válik a beszédnél, amit hallunk. A Vörösmarty Csongor és Tündéjéből vett szövegek valószínűleg arra lennének hivatottak, hogy tisztábbá, ugyanakkor szimbolikusabbá tegyék az előadást, mégsem érik el ezt a hatást, egészen egyszerűen abból adódóan, hogy mire a táncból-zenéből, a villódzó videóképek látványából felocsúdó néző követni kezdi a – bár ismert – tizenkilencedik századi nyelvezetű monológokat, lemarad a mondanivalóról. A történet sokszor feldolgozott és tulajdonképp igen egyszerű, így jól is követhető: a fiú álmai lányát keresi egy virtuális világban – közben pedig nem veszi észre, hogy a valódi lány ott van végig mellette. Gömöri Krisztián ugyan meggyőző alakítást nyújt a Fiú szerepében, de a megerőltető feladatban, amit el kell látni a színpadon egyszerre táncosként és prózai színészként ebben a szerepben, elvész a szavai ereje.

Erős, hatásos azonban a darab zenéje – bár néhol túl kísérletire sikeredik. A technoszerű basszusokkal ötvözött lassú tempójú népzene még az edzett egyetemistafület is próbára teszi, nem is csoda, ha néhány ilyen szám alatt a gyerekek körülöttünk már egészen hangosan fészkelődnek, és a tanítónők csittegése majdnem túlharsogja a zenét. Ugyanakkor a darab során jó érzékkel megválasztott zeneszámok váltakoznak, a népzenétől a klasszikus muzsikán át a rapig. A dallamok, ritmusok és a mozgás támogatják, erősítik egymást, harmonikusabbá téve így az előadást. Ugyanez már nem állítható ilyen határozottan a jelmezekről. Néhol nagyon jól eltalált kosztümöt viselnek a táncosok, ilyen például a Csongor és Tündéből jól ismert hármas út jelenet. Máshol azonban indokolatlanul harsány, sőt néhol a mozgást nehezítő jelmezeket viselnek a táncosok. Ez annyiban jelent hátrányt a darab számára, hogy eltereli a néző figyelmét. Lényegesen praktikusabb és ötletesebb a díszlet – az áttetsző, fekete függönyök, amelyek időről időre leereszkednek a színpadon, térbelivé teszik a kivetített képeket, azt az érzést keltve a nézőben, mintha valóban szerepelne a darab virtuális világában.

Merész kísérletezés, alkotói kötéltánc jellemzi így az előadást, ami néhol nagyon jó eredményt hoz, más esetekben viszont inkább csökkent az előadás értékén, mint növelne. A multimediális, szinte mindenféle alkotói eszközt felvonultató előadás tehát tömény, és ahol éppen nem hatásvadász, ott igen hatásos is.