2022. június 26., vasárnap English version
Archívum  --  2007  --  16. szám - 2007. november 26.  --  Kultúra
A hidegtől elgémberedett ujjal kikapcsolom a diktafont. Megköszönöm Rostás Antal hajléktalannak a nyilatkozatot, de szememmel már a kiutat keresem a tömegből. Talán másfél órája lehetek a Klauzál téren. Este kilenc van, ami november 15-én már tényleg hideget jelent. A Szolidaritás éjszakáján sokan összegyűltek itt.
De Rostás úr megállít. Kéri, kapcsoljam vissza a magnót, és beledörmög a mikrofonba: „Írd már meg, hogy ne haragudjanak ránk! Nagyon szeretjük a világot, csak ilyen szerencsétlenek lettünk…”
Sipos Júlia a Szegedi Katolikus Egyetemi Lelkészség virrasztást szervező csoportjának vezetője. Épp csak a mosolya látszik ki a prémes csuklya alól. „Az állami és városi vezetés ahelyett, hogy javítana a hajléktalanok helyzetén, inkább el akarja távolítani őket a látókörünkből. Ez ellen is tiltakozunk ma.”
Az idei rendezvény a harmadik Szegeden. Népszerűségét jelzi, hogy egyre több szervezet vesz részt a lebonyolításban, és egyre több a kilátogató is. Az eddigi évek során nagyjából harmincan bírták reggelig. Idén hajnalban meglepetésgulyás várja majd a kitartókat, ötven-hatvan főre főznek.
A sátrakban teát, süteményeket és apróbb dísztárgyakat is vásárolhatunk, tavaly nagyjából hatvanezer forint gyűlt így össze. Ez a pénz most fontos: idén még nem jutott támogatáshoz a szervezet. Az állami keretből eddig nem kaptak, városi pályázaton pedig, bár mindig beadják, soha nem is nyertek.
„Ha van pénzünk, akkor nem csak többet fordíthatunk hálózsákra, takarókra, és konzerveket adhatunk zsíros kenyér helyett, hanem hoszszú távra gondolkodhatunk. Vásárolhatunk szekrényeket a hajléktalanszállókra. Rengetegen ugyanis azért nem mennek be oda, mert sok a lopás” – így Juli.
Tavalyelőtt a szegedi átmeneti szállón hatszáz embert regisztráltak. Persze jóval többen élnek az utcán, de elhagyott garázssorokban keresnek menedéket, sőt, vannak, akik komoly sátrat építettek maguknak. Még kutyát, macskát is tartanak.
Sokuknak a környéken lakók is segítenek – meséli Juli, aki nem hisz abban, hogy államilag megoldható a hajléktalanprobléma, mert a hajléktalanoknak leginkább emberi kapcsolatokra van szükségük. És lehet, hogy nekünk is.
Készítsünk reggelente egy szendviccsel többet, és ha lehet, mindig ugyanannak adjuk oda. Így egymástól tanuljuk meg a kommunikációt – mondja Juli. Bár könnyebb megúszni egy százassal, és hátat fordítani. Van az embernek gondja úgyis elég.
Azt mondják, tíz évet lehet kibírni az utcán, aztán a test vagy a lélek feladja. „Hogy adsz egy embernek életerőt? Mellettük vagyunk, de majdnem olyan, mintha egy haldokló mellett ülnénk. Könnyebbé teszszük nekik egy kicsit a napokat.”
Rostás Antal most kapott, vastag kabátjával büszkélkedik mindenkinek, amikor hozzálépek. „Ezek a srácok segítenek. Hoznak zsíros kenyeret, ruhát, ...látod, milyen bundám van? Nincs más, akikre számíthatunk, csak ők.”
Elmondja, hogy a hideg miatt inni kell, aztán nyárra már függő az ember. Tudja, hisz közel tíz éve él az utcán. Engem közben elkap a menekülési vágy, hogy felhajtott gallérom mögé bújva elsiessek innen. Érzem a gyávaságot. A hidegtől elgémberedett ujjal kikapcsolom a diktafont…
Hauptmann Tamás
Bezár